A pellengér – szorosabb értelemben véve – a középkorban, de még inkább a feudalizmusban a bűnösök megszégyenítésére, megfenyítésére szolgáló eszköz volt. Lássuk hogyan használták és vele egy időben milyen hasonló módszereket alkalmaztak!
A pellengérállításhoz való jog kiváltságnak számított akkoriban. Mondhatni, az önálló városi bíráskodás jelképe volt. Amennyiben egy település kiérdemelte magának a jogot, hogy pellengért állítson, az a felsőbb hatalomtól elnyert bizalom jele volt. Hazánkban először a betelepített német ajkú lakosság hozta magával a pellengér, vagy szégyenfa intézményét és a 13. századtól kezdett elterjedni. Magyar neve is a német „Pranger” szóból eredhet, amely elhallás útján változott prengél, perengél, pellengér szóvá.
A települések főterén, a közigazgatási intézmények előtt (bíró, elöljáróság) felállított először fából, majd – a gyakori igénybevételt jobban bíró és a város tekintélyét növelő okból – kőből épített oszlop használata az 1400-as, 1500-as évekre napi gyakorlattá vált. Az oszlopokhoz mindenütt bilincseket rögzítettek, esetleg kirakták rájuk a város igazságosztó hatalmát jelképező pallost is. Egészen a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér.
V. Károly 1532-es törvénykönyve említi, mint a büntetés helyszínéül szolgáló oszlopot. Célja a konkrét büntetés mellett a megszégyenítés és a környezet gúnyolódásának való kiszolgáltatás. A pellengérre állítás lehetett fő- vagy mellékbüntetés és elsősorban kisebb vétségekért lehetett odakerülni. Ilyen volt a tolvajlás, a paráznaság, istentelen beszéd, hajadonok bűnbeesése, hamis vád.
Mesterembereknek a céhből való kizárás mindig megjárt a pellengér után. Mellékbüntetésként mondjuk vesszőzés, botütés, korbácsolás vagy a legrosszabb esetben: csonkítás (fül, orr, kéz) után kötötték a bűnöst az oszlophoz, hogy mindenki értesüljön bűnéről, aki arra jár. Gyakran a bűnösnek bizonyos időnként fennhangon el kellett mondania bűnét az őt bámulóknak.
Lássunk egy eredeti ítéletet a Kőszeg közelében fekvő Csepreg településről, amiben nagy szerepet játszott a pellengér (Farkas Sándor: Csepreg mezőváros története című munkájából 1887-ből):
Özv. Németh Jánosné, Orsolya asszonyt 1638. január 27-én ítélte el a bíróságként eljáró városi tanács, hamis vádaskodása miatt. Egy bizonyos Geregye Palkó nevű legényt azzal vádolt ugyanis, hogy teherbe ejtette őt, ezt azonban nem tudta tanúkkal bizonyítani. Ítélete:
„az pellengéren marok vesszőkkel meztelen az hóhér hatalmasul megverje”
Remélhetőleg nem a hóhérnak kellett meztelen lenni a bámuló sokaság nagy gyönyörűségére. Az ítélet végrehajtó lehetett a hóhér, vagy a bíró, esetleg a rendfenntartó poroszló. A hóhéroknak jellemzően nagyobb körzetük volt és generációk óta gyakorolták mesterségüket, mert általános megvetés érte őket a lakosság részéről és fiaikat senki sem vette fel inasnak, így maradt az apjuk szakmája mint megélhetés.
A mai Magyarország területén az egyetlen eredeti helyén megmaradt pellengért Fertőrákoson tekinthetjük meg (a bejegyzés kezdőképén is ez látható), mostanra visszakerült köré a hatvanas években eltűnt kovácsoltvas kerítés. A ma is álló közeli pellengérek közül a burgenlandi (Ausztria) Monyorókerék (Eberau), Vámosderecske (Drassmarkt), Szentmargitbánya (Sankt Margarethen) és Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) említhető meg.
A szégyenketrec a pellengér speciális változata. Ebbe napokra, vagy hetekre is bezárhatták a bűnöst. A Jókai Mór regényében a Lőcsei fehér asszony-ban megismert híres szégyenketrec ma is látható Lőcse főterén.
Szégyenketrec Lőcsén. Nézd meg a Google Streetview-on is
Kaloda is kiegészíthette a pellengérre állítást, de önálló büntetési eszköz is lehetett. Ez a jellemzően fából készült eszköz a mozgást akadályozta, lehetett fixen telepített, vagy hordozható. Nyakra és/vagy a végtagokra helyezve „viselték”. Ez a büntetési mód a világon majd’ mindenhol elterjedt, Kelet-Ázsiában a közelmúltig használták egyes fajtáit.
A pellengérhez hasonló megszégyenítő hatású, rendszerint a templomok előtt elhelyezésre került alkalmatosság volt a szégyenkő. Erre elsősorban a legkisebb vétségekért kerülhetett a delikvens, mint a káromkodás, részegeskedés, vagy a paráznaság.
Kiskunlacházán megtekinthető a mai Magyarország egyetlen eredeti helyén fennmaradt szégyenköve a helyi református templom előtt.
A templom előtti üldögélést jellemzően az istentiszteletek idejére időzítették, hogy az istenfélő polgárok szembesülhessenek a büntetéssel.
Német földön ahol nagy hagyományai vannak a pellengérnek és a kalodának az egyes városokban sajátos büntetéseket is alkalmaztak a különböző cselekedetekhez. Az alábbi rajzos képeken látható, hogy miként:
1. Kicsapongó életmód 2. Iszákos és tolvaj 3. Kényszermunka 4. A rossz zenész büntetése 5. A káromkodó 6. Veszekedő asszonyoknak kaloda járt 7. A pék büntetése a túl kicsi kenyerekért 8. A hamiskártyás 9. Házisárkány
A fentieken látható, hogy a bűnösöket sok esetben felruházták, díszítették bűneik jelképeivel is. Ezt a gyakorlatot Magyarországon is feljegyezték. Egy ízben a pellengérre állított kocsmai verekedő mellé helyezték a tépett ruházatot és a véres inget.
Hazánkban a 18. század végére a városi pellengérek eltűntek. II. József (a kalapos király) törvényben tiltotta ezt a gyakorlatot. 1790-es halála után azonban még néhány helyen újra elővették az évszázadokon át „jól bevált” eszközt.
